Nem a cél feladása volt, hanem az út újratervezése

Évek óta minden nyáron körbebiciklizzük a családdal a Balatont – Közép-Európa legnagyobb tavát, 200 kilométer hosszan. Ez az esemény mindig örömmel tölt el és élvezem a kihívás teljesítését. Együtt tűzzük ki a napi szakaszokat, közösen éljük meg a nehézségeket, és este a fáradtság mellé mindig élmények is társulnak.

Idén azonban egy közelgő vihar miatt egy hosszabb szakaszon vonatra kellett szállnunk. Nem így terveztük. Először csalódott voltam – úgy éreztem, nem teljesítettem a célt. Aztán, miközben a vonat ablakából néztük a szakadó esőt, rájöttem: nem a célt adtuk fel, hanem felelősen, a körülményekhez igazodva újraterveztük az utat. Így is körbeértünk. Másként, de együtt, és közben új tapasztalatokat szereztünk.

Erről az élményről az jutott eszembe, hogy a munkahelyi és szervezeti működésben is több hasonló helyzettel találkozhatunk. Sokszor haladunk előre az eredeti terv szerint, miközben a környezet – piaci változások, belső átalakulások, új lehetőségek vagy kockázatok stb. – folyamatosan alakul körülöttünk. Ami tegnap még a legrövidebb és leghatékonyabb út volt, ma már nem feltétlenül az.

Miért fontos időnként megállni?
Mert így adunk teret annak, hogy új nézőpontból lássuk a helyzetünket, és felismerjük, ha más úton hatékonyabban, fenntarthatóbban érhetjük el a célunkat. Ez nem gyengeség, hanem rugalmasság. Nem visszalépés, hanem stratégiai alkalmazkodás.

Mit érdemes ilyenkor átgondolni?
Hol tartunk most?
Mi változott azóta, hogy elindultunk?
Milyen lehetőségeink vannak, és hogyan haladhatunk tovább úgy, hogy az valóban támogatja a közös célt – tartalmilag is, nemcsak formálisan?

A tudatos megállás nem a haladás ellentéte, hanem annak része. Ha rendszeresen időt szánunk a közös értékelésre, a csapatunk nemcsak hatékonyabb, hanem rugalmasabb, együttműködőbb és hosszú távon fenntarthatóbb is lesz.

Mikor volt nálatok legutóbb idő egy ilyen közös „megállásra”? És ha most lenne, mire néznétek rá együtt?

Győrvári Noémi